Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szinte minden háznál laknak házi állatok.

Az emberek gondoskódjanak az állatairól mert azok szeretni fogják a gazdájukat!

 

Házinyúl:

 

A házinyúlról általánosságban
Törpe rex nyúl

A házinyúl ősével, az üregi nyúllal együtt a nyúlalakúak és nem a rágcsálók rendjébe tartozik, bár sokáig odasorolták a binominális nomenklatúrában (rendszertanban). A külön besorolást metszőfogai számának köszönheti. A házinyúl 4 metszőfoggal rendelkezik, a rágcsálók viszont csak 2-vel. Azonkívül a nyúl végtagjai szőrözöttek, és kizárólag növényevő. Mindenesetre attól, hogy nem rágcsálók, igenis rágcsálnak. Fogaik ugyanis folyamatosan nőnek, koptatniuk kell – néha a kertészek és a gazdik bosszúságára.

A kifejlett házinyúl tömege 1,5 kg-nál kezdődik, a legnehezebb óriásnyulak elérhetik akár a 12 kg-ot is. A test hossza 30-70 cm között változhat. A házinyúl testfelépítése, mint a legtöbb emlősállatnál, fej, törzs és végtagok.

A köztudatban élő nyúlfej tojásdad, jellegzetes hosszú fülekkel (nyuszifül).Természetesen hallásuk igen jó, ezért egymás között az emberek számára nem, vagy csak alig hallható hangokkal kommunikálnak. A fej erőteljes, a homlok domború. Néhány törpenyulat, mint például a Holland „színes” törpenyúl, igen kicsi fülekre szelektáltak, a Kosorrú nyulaknak pedig fajtájukra jellemző, lógó fülük van.

Mindenesetre a hagyományos nyúlfül igen előnyös tulajdonosának, mivel a nyulaknak igen kevés verejtékmirigyük van, a fülükön keresztül adják le a felesleges hőmennyiséget.

Fajtái:

Kép Házinyúl

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép Fekete-cser nyúl

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép Törpe rex nyúl

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép Burgundi vörös nyúl

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép Hermelin törpenyúl

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kecske:

Kínai prémkecske.

Kínai prémkecske.

A prisca házikecskék csoportjában a létező legértékesebb és legnemesebb kecskefajták tartoznak: az angorai és a kasmiri kecske.

Hogy az angora-kecske milyen ősi, nem tudjuk. Már Aristoteles említi, hogy Szíriában a kecskét úgy nyírják, mint a juhot; ez azonban nem okvetlenül angorai kecskékre vonatkozik. Hahn szerint az első hír a velencei Barbaro Josafatól (1471) származik, aki ezt a kecskét Sort mellett, Diarbekr-től keletre találta.

Angora kecske.
Angora kecske.

Bellonius úgy tudja (1850), hogy ezeket kopasztották, nem pedig nyirták. Az angorai kecske, mint több más selyemszőrű háziállat is, nevét Angora tartománynak köszönheti. Ez a fajta azonban nemcsak erre a tartományra szorítkozik, hanem Kis-Ázsia legnagyobb részét lakja, amely körülbelül ennek a legszárazabb vidékével esik egybe. Innen terjedt el egész Közép-Ázsián keresztül, egész a kínai Tatárországig.

A angorai kecske szép nagy állat; a bak hatalmas csavarformájú, csavarodott, rézsut kifelé irányuló szarvat visel. A nőstény jelentékenyen kisebb, félkörformájú szarva kifelé irányul. Mint általában a rokonainak, az angorai kecskének is lelógó füle van. Fő ismertető jele a sajátságos hosszú gyapjú, amely csak a fejet, a füleket és az alsólábszárt hagyja szabadon. Ellentétben más hosszúszőrű, az angórai kecskének éppen gyapjas szőre fejlődött hosszú, göndör gyapjúvá, míg a rövid, durva szálkás szőr az előbbiben rejtőzik. A gyapjas szőr a nyakon, – ahol a leghosszabb – mintegy 20 cm hosszú, a testen körülbelül 16 cm. Szőre leginkább fehér, néha-néha sárgás, ritkábban szürke vagy fekete, a szarvak is világos szarúszínűek. Az angora-kecske finom gyapja adja a „kämel-gyapjút”, amelyből a kämel fonalat nyerik. A németek ezt tévesen „Kamelhaar”-nak mondták s ezt mi „teveszőr”-nek fordítottuk. Az angorai kecske gyapjából olyan fonalat nyernek, amiből a finom bársonyt készítik. Másfelől ebből szövik a kamelot és az alpakaszöveteket is, ha ez utóbbi nem az alpaka gyapjúból való. Egy állat kétszeri nyírással másfél kg gyapjút szolgáltat. A legfinomabb az Angorától északra fekvő Beibazárból való. Az állat gyapja élete két első évében a legfinomabb, a negyedik évig már csak jónak lehet mondani. Azután mindig silányabb lesz, úgyhogy az állatok 7-ik életévükben már gyapjútermelésre nem alkalmasak, s ekkor levágják.

Az angórai kecske gyarapodásához mindenekelőtt tiszta, száraz levegőt és bőséges táplálkozást kíván, úgyhogy, ha az ember a gyapjú termelésével meg akar elégedve lenni, nagy legelő területeket kell berendezni. És miután ilyen követelményeknek Dél-Afrika megfelel, 1864-ben bevitték a Fokföldre és tenyésztésükkel jó eredményt értek el. Remélhető, hogy Német-Kelet-Afrikában is beválik, jóllehet eddig sokat igérő kezdetnél még nem jutottak tovább. Egyéb földrészeken tenyésztése nem sikerült; Európában sem, ahol ismételten kísérleteztek vele. Tenyésztésével csupán Franciaországban értek el némi eredményt. Megemlítésre méltó. hogy ott az üzekedési idő változott, amennyiben az állatok október és november helyett szeptemberben párosodnak.

Mint általán a mesterségesen kitenyésztett állatok, az angorai kecske nagyon érzékeny a külső hatásokkal, különösen a hideggel és nedvességgel szemben; sokkal érzékenyebb, mint a közönséges kecske. Mondják, hogy az erősen nemesített többi háziállatnak azt a sajátságát is osztja, hogy rossz anya.

Az éppen most ismertetett állatnál alig kisebb értékű a kasmíri kecske. Meglehetősen kicsiny, de tetszetősen alkotott állat; hosszúsága kb. 1.5 m, vállmagassága pedig 60 cm. A vaskos lábakon nyugvó test nyúlánk, háta kerek, a keresztcsont alig magasabb, mint a marmagasság, nyaka rövid, feje eléggé vaskos, szeme kicsiny, lelógó fülei valamivel hosszabbak, mint a fej félhosszúsága. A hosszú, összenyomott, csavarformán összepödört, s mellső oldalon keskenyélű szarvak tövüktől kezdve egymástól lefelé, majd rézsútosan hátra és oldalra csavarodnak, de a hegyük ismét befelé fordul. Hosszú, merev, finom fedőszőr takarja a rövid, rendkívül finom, puha, pehelyszerű gyapjút; csak a pofát és a füleket borítja rövid szőr. A színezet változó. Általában a fej oldalai és a farok ezüstfehér, vagy gyengén sárgás, de egyszínű kasmir kecskék is előfordulnak és pedig tiszta fehérek, világossárgák, világosbarnák, de éppúgy sötétbarnák és feketék is. A világos színezésű állatok gyapjúszőre fehér, vagy fehéresszürke, a sötéteké hamuszürke. Ennek a szép kecskének az elterjedési köre Tibettől Bockharán keresztül a kirgizek országáig terjed. Bengáliában is meghonosították; Tibet hegységeiben, – amelyeket télen a legerősebb hidegben is felkeresnek – gyakran előfordul.

Hosszú ideig nem tudták az emberek, hogy melyik állat szolgáltatja azt a finom gyapjút, amelyből a legfinomabb szövetek készülnek. Végül Bernier francia orvos, amikor 1664-ben a nagymogul kíséretében Tibetet meglátogatta, megtudta, hogy ezt a gyapjút két kecskefaj, mégpedig egy vadon élő és egy szelidített adja. Később egy török kereskedőház megbízásából egy örmény kereskedő utazott Kasmírba és ott arról értesült, hogy csak Tibetben honos az a kecske, amely a kasmíri takácsok számára használható finomságú gyapjút adja. A bakok több, de kevésbbé finom gyapjút szolgáltatnak, mint nőstények. A nyírás májusban és júniusban történik. Az így nyert mennyiséget megtisztítják, a fedőszőrt a közönségesebb szövetek készítésére használják, míg a gyapjú-szőrt még egyszer a leggondosabb vizsgálatnak és kiválogatásnak vetik alá. A legkeresettebb a tiszta fehér, amely valóban a selyem fényével és szépségével vetekszik. Egyetlen állat kb. 0.3–0.4 kg gyapjúpihét szolgáltat. Egy négyzetméter elkészítéséhez kb. 800 gr szükséges. A valódi kasmírsál azonban 3000–4000 pengő értéket képvisel.

A nagymogul uralma alatt állítólag 40.000 sálszövőde volt Kasmírban, ez a hatalmas iparág azonban lassanként annyira megcsappant, hogy abból a 60.000 emberből, akiknek a szövés megélhetést biztosított volt, több ezren voltak kénytelenek munkahiány miatt kivándorolni. És még most sem tudott erőre kapni a szövőipar.

Ezeket a kecskéket is megkísérelte az ember Európában meghonosítani. Franciaországból indult ki a vállalkozás, de eddig tartós eredményt nem értek el.

A kecskék szellemi lénye éppen ellentétben áll a juhokéval. A kecske az emberek háztartásában bizonyos fokig önállóságát is megőrizte. A macska után valóban a legönállóbb háziállat. Ez azonban nem zárja ki, hogy idomításra alkalmas. A kecskék valóban megtaníthatók könnyű munkákra, könnyű kocsik húzására, azonban egy nagy részük még e mellett is megtartja saját akaratát. Ha úgy érzik, hogy túlerőltetik vagy gyötrik, vagy ha egyébként nincs kedvük munkára, semmiféle büntetéssel sem lehet őket a munka további folytatására bírni; sőt ellenkezőleg, az ütlegelések az állatokat még csökönyösebbekké teszik és ilyenkor megtagadnak minden engedelmességet.

A hegységekben az ember a kecskéket egész nyáron felügyelet nélkül szabadon hagyja legelni, csak néha-néha jön egy-egy szolgalegény, aki nekik sót visz és e mellett megfeji őket. Nem tekintve azt, hogy ők az ismerős ápolóktól nem félnek, itt egészen magukra hagyatva, tökéletesen úgy élnek, mint a vadállatok, kis csapatokat alkotnak, bizonyos váltókat betartanak, megismerik az őket fenyegető veszélyeket, s el is tudják ezeket kerülni; sőt néha a vadkecskékhez és a zergékhez csatlakoznak, akik tőlük nem idegenkednek úgy, mint a juhoktól.

Ez az önállóság teszi őket alkalmassá arra, hogy a juhnyájaknál mint „vezetőbak” szolgáljanak. Spanyolországban, Magyarországon, de különösen Délamerikában és Perúban gyakori ez az eset. Itt minden egyes juhnyájat egy vagy több kecskebak vezet. Az ismeretes erős üzekedési ösztön, amely minden kecskebakot jellemez, ráviszi őket arra is, hogy a velük lévő juhokat megugorják, természetesen eredmény nélkül. Mind a mellett azt a babonát, hogy a Chilében és Perúban honos sajátságos linasjuh ilyen párosodások leszármazottja, máig sem tudták egészen kiírtani.

Amint azt már a bezoár kecskénél is kiemeltük, a házi kecskék igen könnyen elvadulnak. Hahn a görög szigeteken kívül az összes földrészekről sok példát tud fölsorolni. Így Szent Ilona, Mauritius és Sardinia mellett Tavolara szigetén volt és van is vad kecske. Kétségen kívül a leghíresebbek a Csendes-óceán Robinzon szigetén élő sokszor emlegetett kecskék. (Itt játszódott le 5–6-szor különböző Robinsonáda, melyek közül a legnevezetesebb az, amelyet Defoe írt le könyvében.) Ezek attól a néhány állattól származnak, melyeket a sziget felfedezője Juan Fernandez rakatott partra 1563-ban. Ezek a kecskék egész rendkívüli módon elszaporodtak az ő új, nekik nagyon megfelelő hegyes hazájukban. Miután azonban alkalmilag itt kikötő ellenségeinek igen kedvelt zsákmányai voltak, – különösen a hajóslegénység élelmezésére használták – a spanyolok, hogy pusztítsák a kecskéket, kutyákat tettek partra. Ezek alaposan meg is tizedelték őket. Mikor lord Anson, aki hajóhadával, melynek legénységében rettenetes skorbut pusztított, 1741-ben júniustól szeptemberig Juan Fernandezen tartózkodott, az itt élő, 20–30 darabból álló csapatokba verődő kecskék számát már csak 200 drb-ra becsülte. Lord Anson szemtanuként írja le, hogy ezek az itt szintén elvadult kutyák hogy igyekeztek a kecskék közelébe jutni és ezek miként védekeztek. Több kutyát látott a lejtőn fölfelé rohanni, majd a magaslaton egy csapat kecskét pillantott meg; amidőn ezek a kutyákat észrevették, olyan helyre húzódtak vissza, melyhez csak egy keskeny gerinc vezet. Ide kiállva, várta be a vezérkos az üldözőket, készen arra, hogy minden közeledőt a mélységbe taszítson. A kutyák csupán 20–30 lépésnyire közeledtek, tovább nem merészkedtek a veszélyes, jól védelmezett úton, hanem lefeküdtek és végül a támadást be is szüntették. Az emberekkel szemben is annyira félénkeknek mutatkoztak ezek a kecskék, hogy Anson emberei alig tudtak átlagban naponta egynél többet belőlük zsákmányolni.

Midőn Pechuel-Loesche ezelőtt kb. 50 évvel a szigeten járt már nem talált ott elvadult kutyákat, és a kecskék a szorgalmas vadászás dacára is számosabban voltak, mint lord Anson idejében. Ezek nagyon félénkeknek bizonyultak és csak a legmegközelíthetetlenebb helyeken voltak láthatók; majdnem mindegyikük színe fakó vörösesbarna és csak egyik-másik volt közülük piszkosas fehérrel tarkázva, vagy pettyezett, mint a dámvad. Ermel A., aki Juan Fernandezen 1885-ben kötött ki, közli, hogy a jelenlegi telepesek a kecskére irányuló, nem éppen veszélytelen vadászatot fegyverrel és betanított kutyákkal szorgalmasan űzik. Szerinte a szomszédos lakatlan, mert majdnem megközelíthetetlen Santa Clara sziget kecskéktől népes. Ezekre is vadásztak alkalmilag, különösen, amikor a makacs fegyenceket Juan Fernandezről, – míg ez Chile büntető kolóniája volt – Santa Clara szigetére száműzték.

A kecske a hegyekre van teremtve. Minél meredekebb, vadabb, szakadékosabb a vidék, láthatólag annál jobban érzi ott magát. Európa déli részén és a többi földrész mérsékelt övein nehezen járhatnók be a hegységeket a nélkül, hogy legelésző kecskenyájjal ne találkoznánk. Ők a legkopárabb sziklák környékét is élénkké tudják tenni és a legszomorúbb vidéknek is kölcsönöznek valami bájt. Amerika és Ausztrália csak az európaiak révén jutott kecskékhez.

Állítólagos megfigyelések szerint a kecske nálunk 576 fajta növényből 499-félét eszik meg. A legelésnél tűnik ki legjobban fáradhatatlansága és szeszélyessége. Mindig új élvezet után futva, mindenütt csak keveset tép, megpróbál és belekóstol ebbe is, abba is, de a legjobbnál sem időzik sokáig. Különösen a falevelekre vágyik és éppen ezért jelentékeny kárt tesz a védett erdőrészekben. Közismert erdőpusztító. Nagyfokú elszaporodása miatt Dél-Európában az elpusztított erdő azért nem jön ismét rendbe, mert éppen a fiatal fák rügyező hegyeit harapdálja le. Csodálatosképpen baj nélkül eszi azokat a növényeket is, amelyek más állatokra nézve veszedelmesek, úgymint: a kutyatej, godirc, boroszlán, körfény, az erős-szekfű, a szattyú, citromfű, zsálya, bürök, mérges ádáz, és más ilyennemű növény; örül a dohánynak, szivarvégnek és más hasonló dolgoknak. A kutyatej élvezetétől rendesen hasmenést kap; a tiszafa és a gyűszűvirág számára is méreg. A legszívesebben veszi a hüvelyes növények fiatal gyenge leveleit, a káposzta és répaféléket és a legtöbb falevelet. A legtöbb hasznát látja a száraz, napos, termékeny magaslatokon található növényeknek. Rétek, melyek szeméttel vagy valamelyes rossz szagú anyaggal vannak bemocskolva, nem használhatók kecskelegelőnek, ugyanis még ott is undorodnak, ahol valamikor régen trágyázva volt. Szabadon legelő kecskék csak vizet kapnak inni, istállóban tartottak pedig rozskorpából és sósvízből álló keveréket.

A kecske féléves korában már alkalmas a szaporodásra. Az üzekedésük, ami rendszerint szeptember-november hónapokra esik és néha májusban is jelentkezik, gyakori mekegésükön és farkcsóválásukon észlelhető. Ha akaratát nem engedik teljesülni, úgy könnyen beteg lesz. A bak az év minden idejében nemzőképes és legjobb korban, – amely 2–8 év között van – egy bak 100 nőstényre elegendő. Az anyakecske a párzás utáni 21–22. héten 1 vagy 2, ritkábban 3 és csak kivételesen 4, vagy 5 kicsit ellik. Születésük után néhány perccel felállnak a kis gidák és keresik az anyjuk tőgyét. A következő napokon már szaladgálnak és 4–5 nap múlva az anyjukat mindenüvé követik. Gyorsan nőnek, a második hónapban ütköznek ki szarvaik, egy év alatt pedig elérik teljes nagyságukat.

A kecske jelentékeny hasznot hajt. Eltartása kevésbe kerül, nyáron úgyszólván semmibe sem: ő azonban ellátja a házat tejjel, és a szegény emberek földecskéjére ő szolgáltatja a trágyát. A kecsketenyésztést nálunk sokáig elhanyagolták, de az újabb időben ismét több figyelemmel foglalkoznak vele. Nevezetesen, mint „a kisemberek tejelő- és egyéb hasznothajtó állatja” jut a kecske gazdasági jelentőséghez. 1904 december 1-i számlálás szerint Németországban a kecskék száma 3 és egyharmad millió, aminek értéke kb. 600 millió márka volt. Sőt az 1912-iki hivatalos állatszámlálás már 88 millió 782.000 márkás értéket mutatott föl. Számítva tejét, húsát, bőrét, Detweiler szerint a németországi kecskeproduktumok összértéke 164 millió márka.

Némely helyen, így pl. Dél-Olaszországban, Egyiptomban a kecskéket duzzadó tőggyel, a tejkereskedőhöz hajtják és az ajtó előtt lefejik a kívánt mennyiséget. A vevőnek megvan ezáltal az előnye, hogy a még langyos tejet kapja, az eladó pedig nem mesterkedhetik a tejjel, nevezetesen nem vizezheti fel, amit különben ezek annyira szükségesnek tartanak. Még olyan nagy városokban is, mint Nápoly, találkozunk az utcán ilyen kecskenyájakkal. A tejből sokféle módon készítenek sajtot. Különben is a kecske testének minden része felhasználható. Húsát, különösen a fiatal gidáét, szívesek eszik, bőrét finomra cserzik, bundájából takaró lesz, a szőrét pedig szövésre használják fel. Így azután hasznosságánál és olcsó tartásánál fogva a kecske a kisháztartások igazi haszonállata, „a szegények tehene”, mint nevezni szokták. Ennek a hasznos állatnak az elterjedését nálunk sajnosan akadályozza még mindig a bak átható szaga, ami belőle az üzekedés idején kiárad és a levegőt bűzössé teszi. A kecsketenyésztés második akadálya a magtalanságra való hajlamosság. Lehetséges, hogy ez a tenyészirányban rejlik, ami odairányul, hogy a tenyésztés minden kényelmetlenségét – és pedig a bakszagot és a szarvakat, mely utóbbiakat a házi kecske igen kellemetlenül tudja használni – kiküszöbölve, szarvatlan fajtát érjenek el. Ezért akaratlanul nem a legerősebb természetűeket választották, ami lassanként a nemzőszerv elgyengülésére és növekvő magtalanságra vezetett. Újabban mintha ezt belátták volna, mert most szarvakkal ellátott kecskék is alkalmasak kiállításra.

 

Pödröttszarvú kecske (Capra falconeri Wagn.).

Pödröttszarvú kecske (Capra falconeri Wagn.).

Pödröttszarvú kecske (Capra falconeri Wagn.).


A második valódi vadkecske a pödröttszarvú kecske. Kasmírban és a határos országokban Markhurnak vagy kígyófalónak hívják. Elterjedése Bukharától Afganisztánon át a nyugati Himalájáig nyúlik. A pödröttszarvú kecske nagyság tekintetében nem marad a kőszáli kecske mögött; hosszúsága 1.55 m, amelyből 18 cm a farokra számítandó, a marmagassága 80 cm. Kinloch is, meg Sterndale is a vállmagasságot sokkal nagyobbnak mondják, amaz 110 cm-re, emez pedig átlagban 115 cm-re teszi. E szerint a markhur sokkal hatalmasabb volna, mint az alpesi vadkecske és egyáltalában a legnagyobb kecskefaj volna. A középmagas lábakon nyugvó testet inkább lehet karcsúnak, mint tömzsinek nevezni, nyaka eléggé hosszú, de erős, a fej aránylag nagy, a fül kicsiny és hegyes, a farok közepes hosszúságú, a szőr dús. A bakot igen erős szakál, valamint sörényszerű hullámos és göndör nyak- és mell-szőrzet teszi különösen feltűnővé. A nőstény szakálla gyöngébb, és mell-sörénye teljesen hiányzik. Az eddig említett ismertető jelénél sokkal föltűnőbbek a hatalmas és sajátságos szarvuk, jóllehet éppen ezek sokkal változékonyabbak, mint más vadkecskéké.

A nőstények szarva 25 cm hosszú, laposan összenyomott és tompa, a hímek szarva azonban a görbület után mérve, az 1 m-en túli hosszúságot is elérheti, fél tojásformájú keresztmetszettel, amelynek mindkét végén lécalakú duzzanat van. A tőnél szorosan egymás mellett állanak, majd többé-kevésbbé egyenesen felfelé és hátrafelé irányulnak; szűkebb, majd szélesebb távolságra, csavartformán lefelé és kifelé hajolnak, egy és fél, három kanyarulatot írnak le. A hátsó oldalon erősebb az él, mint a mellsőn, körkörösen futó harántduzzanatok jelentékenyek, az évgyűrűk eléggé mélyen bevágottak. Bizonyos helyi formáknál a bak szarvai csavarokhoz hasonlók, másoknál meg dugóhúzószerűek, aztán vannak, amelyeknél a csavarodás kiszélesül, a nélkül azonban, hogy a csavarformáját elveszítené. Az első esetben majdnem függőleges irányban emelkednek a fejből, és tökéletesen egyenesek, utóbbi esetben hátrafelé és kifelé fordulva, ellaposodnak. Az alfajokat legfőként a szarvak alakjára alapították, mert földrajzilag változatlan szokott lenni; de átmenetekben sincsen hiány.

Jerdon pödröttszarvú kecskéje (C. falconeri jerdoni Hume) néven a Szulejman-hegységben élő pödröttszarvú kecskét jelölik, amelyeknek szarvai egyenesek, s csak mellső és hátsó éleik csavarodnak.

Jerdon pödröttszarvú kecskéje (Capra falconeri jerdoni Hume).
Jerdon pödröttszarvú kecskéje (Capra falconeri jerdoni Hume).

Színük az évszakok szerint váltakozik. Nyári köntösükön uralkodó a világos, – a fejtetőtől a lábak felé sötétedő – fakó szürkésbarna szín, ezzel szemben a szakálluk és kétsoros szőrzetű farkuk sötétbarna. A hosszúszőrű részeken hullámos csíkozások észlelhetők, mert itt a szőr nagy része barna hegyben végződik, ami egymást takarva, ezt a csíkozást előidézi. A lábak sötétebb színezése elől van, de kihagyja a szürkés szögsárga lábfejeket és egy barna csík által határolt fehér csuklókat; a láb sötét színe különben végig terjed, a lábtő alatt ez a sötét szőrzet ékalakúvá tömörül, az ék hegye a körmök elágazása felé irányul, melynek színe a lábszáréval egyezik. A lábszárak belső oldala és a test alsó része világosabb, majdnem fehéresszürke. A tél közeledtével a szőrök hegyei elhalványulnak és kezd a most már gazdagon burjánzó gyapjúszőrzet előjönni, ami által az egész bunda sokkal világosabbnak látszik, mint nyáron. A szarvak, a pata és álcsülök feketék, szivárványhártyája ércszínű. A jelentékenyen kisebb nőstény színben nem különbözik a baktól.

A pödröttszarvú kecske életmódja hasonló a rokonaiéhoz. A bakok nyáron a kecskéktől különválva magányosan élnek. Az utóbbiak is nyájat alkotnak, amikhez a bakok télen csatlakoznak. Az 1–2 gidát május vagy júniusban ellik. Tekintettel az általuk kedvelt talajra, melyen laknak, az egyes alfajok láthatólag különböznek egymástól. Astori és baltistáni tipikus formája kerüli az erdőt és legalább is nyáron az erdő-határon fölül él. Itt találkozik a hegyekben lakó kőszáli kecskével, s a találkozás a komákat sokszor heves csatákra ösztönzi. A Pir-Panjalban és Kaj-Nagban lakó alfaj (Capra falconeri cashmiriensis Lyd.) viszont a sűrű erejű hegyvidékeket lakja.

A pödröttszarvú kecske nem ritkán kerül a mi állatkertjeinkbe, ahol az minden további nélkül szaporodik. A házi kecskével határtalanul termékeny korcsokat hoz létre.

Birka:

 

 

Képek:
Története:

 

 

A juh vagy birka (Ovis gmelini aries vagy Ovis aries) az ember által egyik legrégebben háziasított állatfaj, melynek gyapja, teje és húsa is felhasználható.

A juh kérődző állat és szinte a füvön is megél – ezért lett a gyengébb legelők első számú hasznosítója. Természetes körülmények között is könnyen szaporodik. Amerikába először a spanyolok vitték a 16. sz.-ban.

Baromfi:

Házilúd:

 

A nőivarú ludat tojónak, a hímet gúnárnak nevezzük.
Életkor szerint:
  • naposliba a kikelt, 48 óránál nem idősebb, még nem etetett állat,
  • kisliba az 1–4 hetes, még az előnevelőben tartott állat,
  • növendék 1–8 hetes kortól a törzsesítésig tartó időszakban,
  • törzspótló a továbbtenyésztésre szánt.
A hasznosítás jellege szerint lehet:
  • húslúd,
  • pecsenyelúd,
  • toll-lúd,
  • májalapanyag
  • Ludakat már a legrégibb ókorban tenyésztettek.
  • Kép

    Kép

    Házikacsa:

A házikacsa vagy röviden kacsa (Anas platyrhynchos domestica) a récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce ("vadkacsa") háziasított változata.

Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken – különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen kereszteződhet – "vad" színezetű példányokat is találunk.

Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojását – amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál – csak alaposan megfőzve fogyasszuk, mert peretífússzal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek.

Költés ideje átlagosan 28 nap. A kacsa hímjét gácsérnak hívjuk.

A házikacsák őse a Tőkés réce. Háziasításuk megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt történt

Kép

Házityúk:

 

 

A házityúk (Gallus gallus domesticus) a bankivattyúk háziasított változata, amely a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik. Gazdaságilag a baromfikhoz sorolják őket.

Mind húsát, mind tojásait előszeretettel fogyasztják az emberek. Mára számos tyúkfajtát kitenyésztettek.

 

A hímivarú házityúkot kakasnak nevezik, az ivartalanított formája a kappan. A nőivarú házityúk a tojó. Kicsinye a csibe, a „kamasz”, növendék nőivarú házityúk a jérce vagy csirke. A tojásokon ülő tojó a kotlós.

Megjelenése 

A házityúk súlya 0,5-5-7 kg-ig terjedhet. A kakas rendszerint nehezebb a tojónál. A törpékhez az 500 és 1200 g körüli fajtákat sorolják. Megkülönböztetnek még közepes és nagy testű fajtákat.

A tyúkoknak egy különlegességük a tarajuk, melynek igen sokféle megjelenési formája lehet (egyszerű, rózsa, borsó, szarv, stb.). A kakasok taraja nagyobb, mint a tojóké.

A tyúkok ivari dimorfizmusát erősíti még a kakasok többnyire legyezőszerű farktolla.

Csüdnek a láb tollmentes részét nevezik. Bár egyes fajtáknál ez is lehet tollas, például cochin, melyeknél a tollazottság még az ujjakra is ráfut. A tyúkoknál három ujj előrenéz, a negyedik hátra. Egyes fajták különlegessége, hogy öt ujjuk van (például német lazac tyúk), ez esetben kettő néz hátra.

Az idős kakasok egy ún. „sarkantyúval” rendelkeznek, mely valamiféle fegyver szerepét tölti be támadásoknál. Ez a sarkantyú idős kakasoknál igen hosszúra és hegyesre nőhet.

Kép

Kakas

 

Kép

Susses tojó porcelán színben.

 

 

Kép

Gyöngytyúk:

 

A gyöngytyúk az egyetlen hagyományos házi baromfifajunk, amely Afrikából származik.

Tulajdonságai 
A gyöngyös feje

A gyöngytyúk feltűnő, szép küllemű baromfi. Az apró fejükön lévő sisak a kakasoknál nagyobb méretű. Kétoldali állebenyük fehér, vöröses szélekkel. Tollazatuk általában kékesszürke fehér, apró pöttyökkel. Gyakori a fehér alapszín is, tejfelsárga ezüstfehér pöttyökkel. A tyúkénál finomabb, könnyebb a csontozata.

Húsa finom, nagyon hasonlít a vadmadarak, például a fácán húsára. Április végén kezd tojni, 60-80 tojást rak. Tojása kisméretű, feltűnő tulajdonsága rendkívül vastag héja, ezért hosszú ideig eltartható. Míg a tojáshéj súlyaránya a tyúktojásnál 10,2%, addig a gyöngyöstojásnál 15,3%. Tojásait mindig elrejtett fészekbe rakja.

Van néhány hátrányos tulajdonsága, ami miatt sokan nem szívesen tartják. Domesztikációja alacsony fokú, vadmadár-ösztöneit, természetes viselkedési formáit megtartotta. Ijedős, minden szokatlan zajra, mozgásra rémült menekülésbe kezd. Hangja kellemetlenül hangos, rikácsoló, nem "szomszédbarát". Veszekedős, tartásához nagy térre van szükség. Jól repül. Ha a gazda nem vigyáz, hajlamos arra, hogy éjszakára az ólon kívül gallyazzon fel. Viszont nagyon edzett, kitűnő élelemkereső és rovarirtó. Mindezen tulajdonságai a természetes baromfitartás elsőrendű alanyává teszik.

Magyar gyöngytyúkfajták:

Magyar parlagi gyöngytyúk
Hortobágyi hibrid gyöngytyúk
Hortobágyi kékesszürke gyöngyös

Kép

Pulyka:

A pulyka (Meleagris gallopavo gallopavo) a legnagyobb testű baromfifajta. Magyarországi fajtái védettek.

Magyar pulyka 

Fekete és fehér színváltozata ismert. A fehér pulyka nagyobb testű, a kakas 6–8 kg, a tojó 5–6 kg súlyú. Tolla is értékes volt, kiváltképp a hónalj alatti "marabutoll". Évente 30-40 tojást rak. A testsúly növelése érdekében egy időben a mexikói fehér pulykával keresztezték. A fekete változat egyöntetű fekete színű. A kakas 6–7 kg, a tojó 4–5 kg súlyú, évi tojástermelése 25-50 db. Mindkét változatot külterjesen tartják, s húsuk kitűnő minőségű. Edzettek, ellenállóak, elsősorban rovarevőek.

Kép

Pulykakakas

Kép

Bronzpulyka

Kép

Bronzpulyka kakas

Szarvasmarha:

A szarvasmarha (Bos primigenius vagy Bos taurus) párosujjú patás állat, kérődző. Háziasított alakja a házi szarvasmarha vagy házimarha, amely a ma már kihalt őstulokról (Bos primigenius primigenius és Bos primigenius namadicus) származik. A házi szarvasmarhák genetikai állományuk alapján két alfajba sorolhatók, az Ézsia nagy területén elterjedt úgynevezett "brahman" típusnak vagy zebunakvállpúpja van (Bos primigenius indicus), míg a világ többi részén a púp nélküli közönséges szarvasmarha (Bos primigenius taurus) a megszokott. A házi szarvasmarhát korábban az őstuloktól eltérő külön fajnak tartották (Bos taurus).

Hasznosítás

Ugyan a szarvasmarhát leginkább tej- és hústermelésre használják, a gépesítés előtt jelentős volt az aránya az igavonásban is, ezenkívül felhasználják a tülkét, valamint a bőrét is.

A Newcastle-i Egyetem munkatársai 516 tejtermelő megkérdezése nyomán kimutatták, hogy a tehén több tejet ad, ha a gazdája a nevén szólítja, mint ha csupán a csorda részeként kezelnék.

Kép

Szarvasmarha

 


Kép

Magyar szürke szarvasmarha

 

Kép

Szimentáli tehén és borja

Szamár:

A magyar parlagi szamár egyike őshonos, törvényileg védett háziállatainknak.

Története 

A magyar parlagi szamár története időszámításunk kezdetéig nyúlik vissza, hiszen az első szamarak a kelták idejében kerültek a Kárpát-medencébe. Jelentősebb állományuk alakult ki a rómaiak ideje alatt. A mai szamaraink feltételezhetően ennek az állománynak kései leszármazottai, hiszen azóta csak kevés egyed került be az ország területére.

Bár a szamarat a szegények állatának tartották, jelentős számban dolgoztak a földbirtokokon is, mint teherszállítók és a juhászok segítői, akik málhás- és hátasállatként hasznosították. Gazdasági szerepük soha nem volt jelentős.

Tenyésztésével nagyon sokáig nem foglalkoztak. Csak a két világháború között kezdődött az uradalmakban céltudatos tenyésztése, és a mezőhegyesi ménesben foglalkoztak a nagytestű szamármének nevelésével, tenyésztésével. 1913-ban itt vetették papírra először a magyar parlagi szamár kifejezést, mint fajtamegjelölést. 1961-ben a tenyészet feloszlott, az állomány szétszóródott. Ma a szamarat leginkább hobbicélból tartják. Állományának nagyobbik rész az ország középső részén található. Populációja, ha kis mértékben is, de növekszik. A 2002-ben megalakult Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete foglalkozik a nyilvántartásba vétellel, a törzskönyvezéssel és az apaállat-gazdálkodással. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el önálló fajtaként.

Kép

Magyar parlagi szamár

 

Ló:

 

A ló története
Törzsfejlődés 

A ma ismert ló (Equus caballus vagy Equus ferus caballus) hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása (az ujjak folyamatos visszafejlődésével) volt.

A lófélék törzsfejlődésének lépései:
  • Eohippus – kb. 60 millió éve, a paleocén korban jelent meg.

Elülső lábain négy-négy, míg a hátsókon már csak három-három ujja volt. Ujjaikon a kutyákéhoz hasonló ujjpárnák voltak (Ezek maradéka a ló lábán látható ún. szarugesztenyefűevésre való áttérés kezdeti jelei. Szőrzetének színe nem ismert, de életmódja alapján a tudósok leginkább a szarvashoz hasonló, barna, pettyes bundával képzelik el. vagy szarusarkantyú.) Átlagos magassága 36 cm lehetett (több különböző méretű változat is létezett. A legkisebb 25 cm, míg a legnagyobb 50 cm magas lehetett.). Élőhelyei feltételezhetően laza talajú őserdők, vízpartok és iszapos területek voltak. Fogazata alapján lombevő volt, az alacsonyabb cserjék és az aljnövényzet leveleit ehette, de már megjelentek a

  • Mesohippus és Miohippus – kb. 25-40 millió éve az oligocén korban jelentek meg.

A Mesohippus és a valamivel fejlettebb Miohippus két hasonló, és részben egymást követő időben élt ősló volt. Mind a négy lábukon három ujjuk volt, közülük a valamivel vastagabb középsőre nehezedett a legnagyobb súly. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak. 10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőketszavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, hogy kényelmesen elérjék a füvet. Szemük is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, így látóterük megnőtt (bár a binokuláris látómező csökkent.), így könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat.

Kép

Sertés:

A házisertés, sertés vagy disznó (Sus scrofa domestica) a diszmófélék családjába tartozó vaddisznó (Sus scrofa) háziasított formája. Eurázsiából származik. A köznyelv gyakran falánk és piszkos állatként említi. Viszonylag magas intelligenciával rendelkezik.

Tartása és tenyésztése 

A hagyományos külterjes tartásmód ma már megszűnt hazánkban. Ez a legeltető állattartás egy sajátos típusa volt, minkor a kondás (vagy kanász, csürhés) a disznók csoportját, a kondát (vagy csürhét) őrizte és terelte reggeltől estig. A kondák erdős vidéken is tarthatók voltak, és hasznosították a tölgyerdők makk termését.

A mai sertésállományok már nagyrészt zárt térben élnek, intenzíven tenyésztik őket iparszerű körülmények között.

Leggyakrabban húsáért és bőréért tenyésztik, de a szőrét is felhasználják ecset készítésére. Egyes fajtáit házikedvencként is tartják.

A sertések ivarzását búgásnak hívják. A nőnemű disznó, a koca, 8-18 hónapos kora között válik termékennyé, ekkortól 21 naponta tüzel. A hím, a kan 8-10 hónapos korában válik ivaréretté. Egy alomban rendszerint 6-12 kismalac születik.

Fajtái 

Világszerte számos fajtáját tenyésztik. Nevezetes, ősi jellegű magyar disznófajták a szalontai, a bakonyi, a lengyel (vagy hegyi-) disznó, a tüskés szőrű erdélyi sertés és a mangalica. A világ sertéshús termelésének zömét ma már intenzív tenyésztésű hússertések adják. Egyes fajtáit, pl. a vietnami csüngőhasú sertést kedvtelésből tenyésztik.

 

Kép

Házisertés

 

Koca malacával

 

 

Kép

Mangalica disznó

 

 

Kép

Vietnami csüngőhasú sertés

 

 

Kép

Szőke mangalica

 

 

Kép

Fecskehasú mangalica

 

Kép

Vörös mangalica

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.