Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Minden féle ragadozó:

 

Ragadozó madarak
Költöző ragadozó madarak

A sólyomalakúak sok faja más-más tájon tölti a telet, illetve a nyarat. Egyik részük azért költözik, hogy elkerülje a szélsőségesebb időjárási viszonyokat, másik részük azért, hogy kihasználja valamely terület átmeneti táplálékbőségét. A főként rovarokkal táplálkozó fajok, mint a darázsölyv és a tarka vércse, nyáron sok esetben északabbra költöznek, minthogy zsákmányállataik ilyenkor ott tömegesen jelennek meg. A tél közeledtével azonban megritkulnak a rovarok, és ezek a madarak is kénytelenek útra kelni
délnek, a nap után.

Vörös kánya birkatetemből lakmározik. A kányák nagy termetű, hosszú szárnyú és általában villás farkú ragadozó madarak, szívesen esznek döghúst.

A "ragadozó madarak" megjelölés leggyakrabban a Falconiformes (sólyomalakúak) rendjébe tartozó madárfajok megjelölésére szolgál. Ez a nagy és szerteágazó madárrend közel 300 fajt ölel fel, köztük a különféle sasokat, héjákat, ölyveket és sólymokat. Míg ezeken a légi vadászokon első pillantásra is jól látszik, hogy ragadozók, addig más fajoknál, amelyek szintén vadásznak, ez nem ilyen nyilvánvaló. A halfarkast és a gébicset például, bármilyen félelmetes ragadozók, nem a sólyomalakúak rendjébe soroljuk. A baglyok sem ide tartoznak, jóllehet látásuk és karmaik élessége semmivel sem marad el a sasoké mögött. A sólyomalakúakat egyetlen tulajdonság alapján nem is lehet meghatározni. Mégis, általánosságban azt mondhatjuk, ezek a madarak mind húsevők, s zsákmányaik között mindenféle állat előfordul a rovaroktól a hüllőkön át a madarakig és az emlősökig. Húsevő életmódjukban erős, kampós csőrük segíti őket, amellyel földarabolhatják a zsákmányt.
A sólyomalakúak legtöbb faja maga ejti és pusztítja el zsákmányát. Más ragadozó madarakkal ellentétben a zsákmányt nem a csőrükben szállítják, hanem éles meghajló karmokban végződő erős lábukkal ragadják  meg. Kivételek ez alól a dögevésre "szakosodott" keselyűk. Táplálkozásukból következően az ő lábuk nem különösebben erős, és sok esetben tompa karmokban végződik.
A sólyomalakúak - akár élő zsákmányra vadásznak, akár dögöt esznek - mindig nappali életmódot folytatnak. Egyes fajaik, mint a denevérkuhi, szürkületkor vadásznak, de nincs közöttük olyan, amelyik az éjjeli sötétségben lenne aktív. Ezért a sólyomalakúakat nappali ragadozó madaraknak is nevezik, szemben az éjszakai életmódot folytató baglyokkal. A sólyomalakúak az egyik világszerte legnagyobb területen elterjedt madárrend: képviselőik az Antarktisz kivételével minden földrészen megtalálhatók. Bizonyos fajaik a magashegységektől a mocsarakig és a trópusi esőerdőktől a tundra fagyott pusztaságáig a legkülönbözőbb speciális környezeti viszonyokhoz alkalmazkodtak.

A ragadozó madarak vérbeli vadászok - a zsákmányszerzés mindenre elszánt és ördögien ügyes bajnokai a madarak birodalmában. A levegő éles szemű urai; fegyvereikkel, a hajlított karmokkal és a kampós csőrrel sokféle állatot ejtenek el és tépnek szét.
Verébrabló

A röptükben vadászó ragadozó madaraknak, amilyen a karvaly, rendszerint rövidebb, lekerekítettebb a szárnyuk és hosszabb a farktolluk. Ez a testalkat a gyorsaság és a manőverezés kettős követelményének felel meg. A karvalynak szokása, hogy elsuhan egy sövény mentén, majd egyetlen könnyed, villanásszerű mozdulattal elkap és megöl egyet a rémülten szétrebbenő kis madarak közül. Mégis talán a sólymok  a legügyesebb légtornászok a ragadozó madarak között. Annyi biztos, hogy ők a leggyorsabb röptűek. A zsákmányra lecsapó vándorsólyom számos forrás szerint csaknem 300 km/ó sebességgel repül. Ez a faj
csaknem mindig felülről támad rá áldozatára - pl. galambra, szirti galambra -, s 15-18 m-t zuhanórepülésben tesz meg, mielőtt karmaival halálos csapást mérne rá. A kisebb madarakat sokszor egyetlen mozdulattal  a levegőben öli meg és ragadja el, akárcsak a karvaly, a nagyobbaknál azonban megvárja, hogy a földre zuhanjanak, és az ütközés meg a zuhanás együttes erejétől pusztuljanak el.
A saját erőből repülő ragadozó madarak között valószínűleg a kicsiny kabasólyomnak jár a leggyorsabb sólyom címe. Ez a madár a fecskéket és sarlósfecskéket is beéri.

Horgászat a levegőből
A vércse

       A vadászó fajok közül az egyik legspecializáltabb felépítésű faj a halászsas. Nemcsak tűhegyes karmai vannak, hanem a lábát is durva, tüskés "párna" borítja, hogy könnyebben belekapaszkodhasson a prédába. Ráadásul forgatni tudja mindkét lábának egyik ujját. Ily módon lét előre néző és két hátrafelémutató ujjával erősebben ragadhatja meg a sikamlós testű halakat.
A legtöbb ragadozó madárnak három előrenéző és egy hátrafelé mutató lábujja van, s bár mindegyikén éles, meggörbült karom nő, a hátrafelé néző ujj a "kés", amivel a madár megadja áldozatának  a kegyelemdöfést. A más madarakra vadászó ragadozó madaraknak rendszerint hosszabb a lábszáruk és a karmuk, hogy jobban elérjék a zsákmányt. Mi több, az afrikai odúhéjának kettőzött lábizületeik vannak, hogy lábukkal könnyebben benyúlhassanak a zsákmányért a sziklák réseibe, repedéseibe.     

A kis állatokkal táplálkozó fehérfejű rétisa télen ennivalót keres. Ez a madár az USA nemzeti jelképe lett.
Ingyenkoszt

A keselyűkön kívül más ragadozó madarak is szívesen fogyasztanak dögöt - csak kevés van közöttük, amelyik nem él az alkalommal, ha munka nélkül jóllakhat. Ennek ellenére a ragadozó madarak többnyireélő prédára vadásznak, s természet adta fegyvereikkel - csőrükkel és karmukkal - ölik meg áldozataikat.

A vándorsólyom csaknem 300 km/ó sebességgel zuhan rá áldozatára. Az Anktartisz kivételével minden földrészen előfordul.
A zsákmányállatok nyomában

A más madarakra vadászó sólyomalakúak zsákmányai vonulási útvonalát követve változtatják telephelyüket az év folyamán. Az Eleonóra-sólyom pl. még késlelteti is a szaporodást, hogy a fiókák akkor keljenek ki, amikor sűrű csapatokban vonulnak át a pintyek mediterrán lakóterülete fölött. Hála a jó időzítésnek, a kifejlett madarak könnyen összegyűjthetik a saját és fiókáik táplálékát. Más fajok, köztük a vándorsólyom, nem költöznek messzire: sokszor csupán néhány kilométer a távolság sziklás hegyvidéki költőhelyük és a tengerparti telelőhelyük között.
Vonuláskor a sólyomalakúak igyekeznek olyan útvonalat választani, hogy ne kelljen sokáig tenger fölött repülniük, mert a siklórepülés követelményeihez alkalmazkodtak, és állóképességük nem elegendő a tartós szárnycsapkodáshoz. Nagyszerű tulajdonságuk az a páratlan kidolgozottság, amellyel szárnyukat szétterpesztve a levegőben siklanak, vitorláznak. A sólyomalakúaknak általában hosszú, széles szárnyuk van, amely nagy felhajtóerőt kelt. A felszálló meleg légáramlatokat és a hegyek, sziklaszirtek fölötti fölfelé irányuló légáramlást kihasználva pl. a sasok, keselyűk és a kondorok szinte minden energiabefektetés nélkül repülnek, és akár napokat is eltölthetnek a levegőben, ébren figyelve, mikor tűnik föl alattuk a reménybeli zsákmány

Karvaly

Az egyik legközismertebb ragadozó madár, a vörös vércse is nyomába ered olykor a kisebb madaraknak, de többnyire más módszerrel vadászik. Majdnem mozdulatlanul szitál a magasban, hegyes szárnyát szétterpeszti, farktollait legyezőszerűen szétteríti, s figyel a füvön feltűnő pockokat és egyéb zsákmányállatokat. Repülési sebességét képes egészen pontosan az ellenszél erejéhez igazítani. Mihelyt megpillant valami ínyére való zsákmányt, behajtja szárnyait, és kimeresztett karmokkal rázuhan áldozatára.

Vörös vércse. A vércsék a sólyomfélék családjába tartoznak, s étrendjükbe általában kisemlősök, madarak és rovarok szerepelnek.
A szirti sas karma olyan éles, mint a borotva. Egyetlen hátrafelé néző ujjának karmával öli meg áldozatát.
Szirti sas. Jó 2 m-es szárnyfesztávolságával ez az egyik legerősebb ragadozó madár.
A halászsas széttépi a halat, amelyet egy skóciai tóból rántott ki. A telet a faj Afrikában tölti, ott a tengeren halászik.
Udvarlási szertartások

Sok ragadozó madár akkor is csillogtatja légtornásztudását, amikor párt keres magának. Az ilyen bemutatók - amelyeket általában harsány, izgatott hangadás kísér - gyakran a vadászatokhoz hasonlítanak: az egyik madár hirtelen lecsap a másikra mintha préda volna. Egyes sólyomfajoknál a pár
közös repülésbe kezd, egyikük elejt egy falat ennivalót, a másik meg elkapja. A két madár olykor össze is akasztja karmait, együtt bukfenceznek a föld felé, s csak  az utolsó pillanatban válnak szét, hogy ismét biztonságos magasságba emelkedjenek. A szaporodási időszakban  a ragadozó madarak gyakran megvédik területüket (territoriális viselkedés), az illetéktelenül behatoló fajtársaikat elkergetik területükről, a hímeket olykor meg is ölik,és a territóriumot birtokló pár nagyobb termetű tagja, a nőstény megeszi. A ragadozó madarak fészkei éppoly sokfélék, mint a fajok maguk. Sok faj természetes felületeken, pl. sziklapárkányokon fészkel vagy más madarak fészkeit sajátítja ki. Mások hatalmas, többnyire elég kusza építményeket hoznak létre, leggyakrabban egy-egy különálló fa tetején.

Ez a kaffersas valahol Afrikában egy gallyat visz hazafelé, hogy megerősítse a fészkét.
A fiókák

A fészekalj mérete egytől hat tojásig változhat; a nagyobb termetű fajok kevesebb tojást raknak. A költést szinte azonnal megkezdik, s így - ha egynél több tojás van a fészekben - a fiókák nem egyszerre kelnek ki. Jól jön ez a ragadozó madaraknak, hiszen eléggé megbízhatatlan táplálék-utánpótlásuk. Ha netán megritkul a zsákmányállatok populációja, legalább az elsőként kikelt fiókának esélye van az életben maradásra.
A ragadozó madarak fiókái más madarakhoz képest lassan fejlődnek. Mindkét szülő részt vesz táplálásukban, bár magát az etetést sok esetben a tojó egymaga végzi. A fiókák lassan tanulnak meg repülni. A szülőknek még az első sikeres repülés után is etetniük kell őket. A felnőttek a jelek szerint úgy tanítják meg a kicsinyeket a vadászat fortélyaira, hogy ennivalót visznek nekik, de nem adják oda, hanem elrepülnek vele, s így a fióka kénytelen-kelletlen utánuk ered.    

Szirtisa-fióka a fészekben, az Egyesült Államok Utah államában. Nemsokára 10 hetes lessz, és már kezd kiütközni rajta a növendék madarak sötét tollazata. A fészket a fióka által felfalt prérikutyák bőre béleli.

Baglyok

A KUVIK.

Egyéb neve: csuvik, halálmadár, halálbagoly.


HASZNOS.

A
KUVIK.

Leirás. Teste szerint gerle nagyságú, de nagyfejû és gazdag tollazatánál fogva nagyobbnak látszó, kurta bagoly; szemecsillaga és csõre sárga, lába csüde szõrszerûen tollas, ujjai majdnem meztelenek; kurta farka alig látszik ki a szárnyak hegye alól; hátafele szürkésbarna, fehér csöppekkel foltozva; hasafele fehéres, hosszúkás barna csíkokkal. Fészkét tartózkodási helyén odvakba, szarufák mögé, néha hidak alá is rejtegeti; a fészekalja négy-öt fehér, majdnem golyóalakú tojás; a fiak fehér pehelylyel vannak borítva.

Élete módja. A kuvik is szeret az emberrel tartani, szivesen választja tanyájáúl a házak, rakodótárak, tornyok fedele alját; de beveszi magát odvas fákba, omladékok lyukaiba is. Kitünõ egerész, de nem veti meg a nagyobb, így a svábbogarat sem és odamarkol a verébivadékba vagy más madárba is. Innen van az, hogy ha éjjeli vadászatán elkésik és meglepi a hajnal, a mikor a nappali madárvilág éppen ébredez, ugyancsak körülveszi az apró madarak sokasága! Ökörszem, királyka, barázdabillegetõ, a cinegék hada, poszáták és mások körülveszik, tépászni ugyan nem igen merik, mert félnek a karmától; de ki hogy csiripel, csipog, egyszóval hangot ad, mintha leszólnák és gúnyolnák az éjjeli tolvajmadarat. Ezt ügyesen felhasználják a madarászok, kik lombkunyhóra kiültetik és a felgyülekezõ madárságot lépre, csiptetõbe fogdossák.

Nevét a kiáltásától vette, mely leginkább «kúvik-kúvik» és ha háztájon tartózkodik, estefelé sûrûn kiáltja a ház üstökérõl, a károgóról vagy papról. Innen ered a babona, hogy a kuvik megjelenése és kiáltása halált jelent - a halált jósolgató emberre is úgy szólnak reá: «ne kuvikoljon már kend!»

Nem sok van és mint kitünõ egér- és verébpusztító érdemes a védelemre.

 Az Erdei Fülesbagoly 

Hazánkban a sík és dombvidéken általánosan elterjedt, gyakori faj. Kisebb-nagyobb erdőkben, folyóártereken, parkokban költ.
Sárgás és szürkésbarna madár; hosszú tollfülét többnyire felmeresztve hordja. Halk sóhajtásszerű huhogásáról jól felismerhető. Közepes termetű (~34 cm) bagoly.
Február második felében jelennek meg a költőhelyen. Fészket nem építenek, többnyire szarkák, varjak vagy ragadozók gallyfészkeit foglalják el. A tojó kotlik, a táplálékot a hím hordja számára. A fiókák 27-28 nap alatt kelnek ki. A táplálékot a hím hordja továbbiakban is, de a kotló aprózza fel és eteti a fiókákat. Háromhetes korukban, még a röpképességük elérése előtt elhagyják a fészket, és a szomszédos ágakon ülnek. Öt hetes korukban kezdenek repülni.
Elsősorban rágcsálókat fogyaszt, bár helyenként a madár-zsákmánya is jelentős lehet. A táplálék minőségi összetétele gyakran függ az egyes fajok elszaporodásától.
Télire kisebb-nagyobb csoportokba verődnek össze. Magyarországon gyakori faj, állománya nincs veszélyben.

Kép

Kép


A héja
 
 
 
 
 

 
 
  Az öregek háta palaszürke, a szemsáv és tarkó fehér. Hasi oldala szürkésfehér, keskeny keresztcsíkozással, vagyis kendermagos. Viaszhártyája és csüdje zöldessárga. Szeme akár az égõ bükkfaparázs. A fiatalok tollruhája felül barna, rozsdás tollszegéssel díszített. Hasa vörhenyesfehér, sötétbarna cseppfoltokkal. A hím súlya 650-800 g. a tojóé 1300 gramm is lehet. Európai állománya 160.000 pár, de ebbõl 85.000 az orosz területeken fészkel. Németországban 18 ezer-, hazánkban 450 pár költ (a legfrissebb költõatlaszok szerint).
  Az öreg héja hulló kõ gyanánt igyekszik kiesni a távcsõ látóterébõl. Száz méteres zuhanás után, a völgy fenekérõl újra a magasba tör, miután a szemfüles szarka alig 2 méterrel elõtte érte el a cserefa védõ koronáját. A következõ célpont egy rigó, tanyasi jérce, mafla süldõnyúl, ügyetlen vadgalamb, zsugori hörcsög, de gavallér fácán is lehet. Érthetõ hát az az ellenszenv, ami ezt a tyúkászó-galambászó ülüt övezi. Magam is szinte szenvedõ alanya lettem egy ilyen rablótámadásnak, midõn az asszony kiáltása a háztetõn ért: „...Az ülû viszi a csirrkéém!...” Én hulló zsindely gyanánt értem a tett színhelyére, de akkor már a zsivány a Mózsibá kaszálója felett repítette a lábosra érendõt. Az üldözés sikerrel járt, de csak részünkre, mert a kujaknyi tyúkjelölt bizony megtanulta, hogy mit jelent cseberbõl-fazékba esni. Csak nyolcéves unokám füle fájlalta a finom paprikást, ezért a megjegyzéséért:
— Te mamú, hát õ is kell egyen valamit!... és milyen szépen repült vele... 
„A héja sokkal jobb mint a híre!” — mondják a madarászok. De ezt bizonyítani is kellene, hogy a károsultak is más belátásra térjenek. Ez nehéz feladat, de én megpróbálkozom vele. Márcsak azért is, mert elfogulatlan kutatók, fáradhatatlan ornitológusok, önzetlen környezetvédõk jól kitaposott ösvényén járhatok.
 Kezdenem kell azzal, hogy a 103/1996-os vadgazdálkodási törvény az összes ragadozó madarat védetté nyilvánította hazánkban. Ezzel véget vetett annak az évszázados gyakorlatnak, mely a keselyûk, sasok, sólymok, ölyvek, kányák, vércsék és... a horgas csõrûek létét veszélyeztette.  Ha a fegyveres sportvadászok képesek voltak erre az elhatározásra, akkor az egyéni kárvallottak is meg kell szívleljék ezt a döntést.
S most ugorjunk vissza 1948-ba, amikor még csak három fácánkert létezett hazánkban. De húsz év elteltével már 15 tenyésztelep ontotta a telepítésre váró fácánokat. S az ember, aki nem akart osztozni e nemes zsákmányon, háborút indít a jövevény érdekében, az õshonos ragadozók ellen. A vérdíj két töltény egy pár lábért. 1950-59 között 526.842 ragadozó madár kiirtásáról tudósít a VFS 9/1959-es száma.
  Ezen törvényes, de esztelen irtásnak a legritkább ragadozók is áldozatai lettek. Csapdák, mérgek, uhuzás, a fészekkilövés válogatás nélkül pusztítottak bûnöst és ártatlant. A fakó-, a barát-, a sas- és dögkeselyûnek csak az emléke és 32 nappali ragadozómadár-faj megtépázott állománya maradt ránk és unokáinkra. Márcsak ezért is kötelességünk védeni õket!!!

 

Vö­rös vércse

 
  

  
 
 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

p.vivcsi1997@citromail.hu

(niki, 2010.04.24 12:03)

szépek a baglyok és a vörösvércsének nagy a karma de attól nagyon jó az oldal.